|
Kis magyar kutyatörténelem
2006.01.08. 11:29
Kis magyar kutyatörténelem
1896-ban, a millenniumi ünnepségsorozatok idején megfeledkeztek több olyan hűséges háziállatunk bemutatásáról, melyek valójában az ősmagyarokkal érkeztek a Kárpát-medencébe. Ilyen méltatlanul mellőzött állat volt a Belső-Ázsia végeláthatatlan pusztáiról származó kétpúpú teve, amely őseink egyik teherhordója volt. Hasonló sorsra jutott hűséges négylábú barátunk, melyet csak a legritkább esetben ábrázolnak a kor szuggesztív történelmi témájú festményein. Régi feljegyzésekben azonban időről időre megemlítik az 1100 éve élt kutyákat.
„Lovon járt, lovon harcolt, lovon élt az ősmagyar, de ott volt mellette a kutyája is. Ha a lova elkísérte végig az életén, és vele együtt belekerült a sírjába, a kutya is ott volt mellette, híven kitartva egészen haláláig.” A katonáskodó magyar rétegeknél az volt ekkoriban a szokás, hogy a fegyverüket, értéktárgyaikat is az elhunyttal együtt eltemették. Az igazán kimagasló fegyverforgatók azonban abban a kegyben részesültek, hogy a túlvilágra vihették paripájukat és kedvenc kutyájukat, ezért azokat a halott mellé elföldelték. A keszthelyi ásatások során arra is fény derült, hogy a kutyát vagy a vitéz jobb kezéhez vagy lábfejéhez helyezték.
Ezek a meglehetősen nagytestű állatok egyértelműen kuvaszszerű harci kutyák voltak, melyek a csaták során éppoly fontos feladatot láttak el, mint a legendás lovak. A hajdani településeken végzett vizsgálatok alapján az is kiderül, hogy voltak kisebb testű ebek is, melyeket a legeltető állattenyésztés során használtak, ám ezek földi maradványai már nem a sírokból kerültek elő. Ez azt mutatja, hogy e dolgos négylábúakat már közel sem övezte oly nagy megbecsülés, mint a hadszíntereken küzdőkét.
Egyik kutya, másik eb
A kereszténység felvételével megszűnt a fent említett temetkezési forma, így az azt követő évszázadok kutyatörténelme már a felejtés homályába vész. A hadikutya jelentősége viszont továbbra is fennmarad, amiről az 1500-as években többször is említést tesznek. A Rákóczi- szabadságharc csatáiban is felhasználtak hadikutyákat. A XVIII. századtól minden magyar gyalogezrednek megvannak a saját kutyái.
A juhászkutyáról még ennyi feljegyzés sem maradt ránk, mivel a honfoglalás kori magyarság nagyon csekély juhállománnyal rendelkezett; ezt a háziállatunkat az elkövetkező évszázadok során délről felszivárgó népcsoportok hozták magukkal. Maga a juhászkodás hosszú időn keresztül meglehetősen lenézett foglalkozás volt, mivel a juhász csak szamáron bandukolt, míg büszke őseink lóháton terelték méneseiket és gulyáikat.
A középkor festői leggyakrabban úri vadászatok vagy csaták ábrázolása során festettek stilizált, meglehetősen erős testalkatú kutyákat. Nyelvünkben az eb szó ebben a korban általánosan elterjedt, aminek egyértelmű bizonyítékait több helységnévben is fellelhetjük: ilyen például az Ebhegy, Ebesfalu stb. A „kutya” szó először a XVII. századi nyelvemlékekben lelhető fel, és egyes nyelvészek szerint az ősi kunyhó szavunkból származik. Legrégebbi fajtaelnevezésünk a „kuvasz”, majd csak jóval később jelenik meg a „komondor”. A napjainkban is oly gyakran használt „kutyából nem lesz szalonna” közmondás néhány évszázaddal ezelőtt még így hangzott: „perseléssel szalonna nem lészen a kuvaszból”.
Furcsa, hogy a „puli” szavunk nem több, mint hat emberöltő óta része szókincsünknek. Az 1751-ben leírt ilyen fajtajellegű ebet Heppe magyar vízikutyának nevezi, szemben a pumival, mely szavunkat már közel kétszáz éve használjuk. Ez is azt bizonyítja, hogy elődeink számára inkább a nagytestű kutyák voltak fontosak, ezért fajtajellegük is jóval korábban kialakult. A kistestű kutyákra a reformkor tájékán kezdtek igazán felfigyelni.
Egy tudós emberfő
A magyar kutyák általános mellőzöttségével szemben ritka kivételnek mondható Cserminszky Miklós észrevétele a Tudományos Gyűjtemény nyolcadik és kilencedik kötetében. 1824-ben A kutyáról című értekezésében meggyőződhetünk arról, miképpen vélekedik egy tudós emberfő: „A juhász-kutyájával a magyar juhász méltán dicsekedhetik, akár a nagyságát, akár a szőrét tekintsük. Mely nyájas tekintetű ez, mely tekintetes a lépése! Vannak hosszabb, de vagynak kurtább szőrűek is édes hazánknak különféle vidékein. De nagyságokra nézve is különböznek egymástól: mert sok helyeken, főképpen Máramarosnak havasain apróbb fajtájú juhászkutyákra is akadtam. Ezeket nagyobbra becsüli a juhász, mert sokkal vigyázóbbak. Általjában véve az apróbb ebek többet ugatnak, nagyobban félnek: azért vigyázóbbak, és az urokat mindenre figyelmetessé teszik. Tolna vármegyében is apró juhászkutyákat láttam. Hogy farkaskutyáink legyenek, tudtomra nincsenek. Azt mondhatom, hogy Máramarosnak bércein némely kutyát láttam, amelynek farkas alkottatása volt; azonban azt nem állíthatom, hogy farkaskutyák lettek volna. Vagynak olyan kutyáink is, amelyek a szibériaihoz közelítenek, főképpen a Havasokon… A nagy dániai és anglus szelindeket ritkaság hazánkban látni; de nincs is szükségünk reájok, bőven pótolja ki ezen híjánosságot a szép magyar juhászkutya. Sok angulus sterlingeket adna érte, ha megláthatná annak természetét. Bécsben két magyar juhászkutyát láttam, amelyekkel uraik kevélykedve lépdelgéltek a bástyákon és a várszéleken… A magyar alföldi kutyák a legszebbek közé tartoznak; a külföldiek jó áron szerzik meg magoknak azokat, ha igazi fajtához juthatnak. Én egy anglust esmertem, aki legnagyobb gyönyörködtetésének a magyar juhászkutyát tartotta, míg az élt; ellenben felette aggódott, amidőn tőle megfosztatott volt.”
Az idézetből kiderül, hogy az országban ezidőtájt a németjuhász-jellegű kutyák ismeretlenek voltak, a dán dog (nagy dániai) és a bulldogszerű (anglus szelindek) ebek tartása viszont már megkezdődött hazánkban. Kutyaexportunk is elkezdődött a mai Ausztriába és Nagy-Britanniába. Magyar juhászkutyakölykökért magas árat fizettek a külföldi vásárlók. Az író más helyen megemlíti, hogy a szelindeknek vagy molossusnak nevezett ebeket komondornak is nevezik.
Soknevű nyájőrzők
Általánosságban elmondható, hogy a huszadik század elejéig meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak hazai fajtáink elnevezésének területén. A komondort a XIX. században nevezték magyar gubancos juhászkutyának, selyemszőrű farkasebnek, pusztai komondornak, lomposszőrű komondornak, bagolyszemű komondornak, magyar borzasfejű komondornak, magyar lomposszőrű koloncoscsepű gyapjasszőrű nyájebnek, nagy fehér pulinak, nagy puminak, borzasszőrű pásztorebnek. A kuvaszt borzas magyar juhászkutyának, magyarhoni komondornak, magyar farkasebnek, bundáskutyának, bundásnak, hullámosszőrű komondornak, hattyúkomondornak, magyar simafejű komondornak, hullámosszőrű pásztorebnek. A pulit nevezték puminak, magyar puminak és kispuminak. Ez is bizonyítja, hogy az elődeink elsősorban a nagytestű kutyákat értékelték, az ország legtöbb részén nem is használtak a kistestű terelőkutyákra fajtamegnevezést.
A huszadik században a nagytestű kutyákra egyre kevesebb igény mutatkozott, szemben a kistestű fajtákkal, melyek a városi lakosság körében hallatlan népszerűségre tettek szert. A terelőkutyák leszármazottaiból a század 20-as 30-as éveiben sok helyen már kiváló házőrzők lettek, míg a kuvaszok és komondorok tartása a takarmányozási nehézségek miatt háttérbe szorult. Olyannyira nagy volt az igény kistestű házi kedvencekre, hogy egyes tenyésztők a törpepuli kinemesítésével is megpróbálkoztak…
Dr. Tóth Zsigmond
| |