ŐSEINK HÁZAI

A honfoglalás körüli években sok auktor emlékezett meg őseink lakhelyeiről. Természetszerű, hogy elsősorban azokat a számukra különleges lakhelyeket, a belső-ázsiai jurtákat említik meg, amilyeneket Európában nem ismertek; alig tesznek említést a kőházakról és a faházakról. Őstörténetünk hirdetőinek nagy tévedése az, mintha őseink össze-vissza bolyongtak volna és szálláshelyük a szétszedhető hevenyészett sátor lenne. Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig nyomon követhetők őseink állandó lakása, háza. A Góbi-sivatagi Najma Tolgojtól a gödöllői Babat-völgyig ott találjuk a maradandó építkezéseket; sajnos mivel a telepfeltárás fáradtságos munka és a temetőfeltárás mutatós, ezért alig van teljesen feltárt szálláshely őseink idejéből. Ahol ez megtörtént, ott világossá vált a képlet: együtt találhatók a veremházak (ezekben őseink sohasem laktak, azt éléskamrának, konyhának, kemencének és jégveremnek használták) a fából vagy kőből épített lakóházakkal és a fából épített nyitott karámokkal. Emellett természetesen a férfiak tavasztól őszig elvitték nagyállataikat távolabbi vidékekre legelni. Ekkor ők, gyakran családtagjaikkal ideiglenes sátrakban laktak. Az idegen auktorok ezekre a csodálatos találmányokra, a jurtákra csodálkoztak rá és írták le a magyarok "házaiként".

Ibn Rusztánál (930 körül) olvassuk, hogy vonulás közben "a magyaroknak sátraik vannak és együtt vonulnak a takarmánnyal, valamint a zöld vegetációval" (nyilván rossz a fordítás), Ibn Hajján pedig megjegyzi, hogy az állataikat legeltető magyarok "jurtákban szétszórva élnek". Bölcs León bizánci császár átveszi Pszeudo-Maurikiosz közhelyeit, miszerint "a magyarok lovaikat béklyóba verve sátraik mellett tartják"; a magyarok jurtáit "türk sátor" néven nevezi. Nesztor Krónikája a honfoglaló őseinkről írja, hogy vonulásuk közben "felütötték sátraikat", Kézai Simon a XIII. század végén a magyarok szláv területen való vonulásukkor jegyzi meg, hogy "foglyaikat sátraik közelében tartották". Liudprand cremonai püspök a magyarok 899. évi itáliai útja alkalmával írta, hogy "Pávia városa körül felütötték nemezsátraikat (cento)". Ugyanilyen szövegkörnyezetben értesülünk a magyarok "sátrairól" pl. Szant Pardus történetírójától 937-ben és a cambriai püspöktől 954-ben. Mindezen auktorok tehát azt rögzítik, hogy milyen körülmények között laktak őseink, amikor vonultak, amikor "kalandoztak" vagy amikor nagyállataikat legeltették. Állandó lakhelyeiket természetesnek vették, arra "nem csodálkoztak rá".

- A jurták. "Sátor" szavunk török eredetű és eredetileg a belső-ázsiai sátortípusra vonatkozott. Az ázsiai népeknek kétféle ősi sátor típusát ismerjük: a kupolatetős kibitkát, amelynek egyik formája a jurt vagy jurta; ennek törzse henger alakú, kör alapra épül, oldala rácsos ollószerkezet, tetejét karikába fogott lécek takarják és általában nemezzel fedik be. A másik a sátortetős fajta, amelynek gyűjtőneve a "fekete sátor" (tente noire) és főleg az arabok és a tuaregek használják. A jurta első említése a Kr. előtti 150-110 közötti időből származik, amikor a nomádok o-sun fejedelméhez nőül adott kínai hercegnő, Hszi-csün versében így szólal meg: "Sátor az én házam énnekem, és ponyva itt a fal". A Krisztus előtti idők jurtájáról, annak nemeztakarójáról és berendezési tárgyairól az altaji fejedelmi sírokból sok adattal rendelkezünk. A magyarok sátrát Jakubi Kr.u. 891-ben így jellemezte: "a török gubba (jurta) kupola, hajlított bordázatú (mullada'a), ló- és ökörbőrből készült szíjak fogják össze és nemezzel van befedve". Jurt képét láthatjuk az egyik Dunhuang-i barlangban, amely a Tang dinasztiabeli császárnak a türkök elleni harcát ábrázolja.

A jurta "yurt" formában ősi török szó, jelentése: "ház", "otthon". Ezt az Ázsia középtengelyében húzódó sztyepövezet természeti viszonyainak megfelelően a nagyállattartó lovas népek élettapasztalata formálta ki; igényeiknek megfelelően alakult és az ázsiai puszták szélsőséges természeti viszonyaiban tökéletesen megfelelt a célnak. Elterjedése egybeesett a lovak használatával. Ősi és mai előfordulásában a Kínai Nagy Faltól egészen a Kárpát-medencéig ott terjedt el, ahova nagyállattartó népek érkeztek. Az európai ember felfogása szerint az épített ház "magasabbrendű", mint a sátor, a keleti népeknek ilyen ítélete fordított. Őseink minden szállásterületén voltak ugyan nedves és egészségtelen kőházaik is, de a maradandó lakásuk először fából készült. Freisingi Ottó püspök 1147-ben megemlíti a magyarok kőházait és azt, hogy nyáron a lakosság jelentős része sátrakba költözik. A gazdagabb embereknek sokáig voltak házaik, de életük zömét a kertjük végében felállított és nagy keleti pompával berendezett jurtában töltötték. A jurta - sátor - használata sokáig megmaradt őseinknél idénylakásként. Szent István már csak házakat (katonai házakat [miles], domust [épületet], köznépi házakat [vulgaris] és veremházakat [mansicula]) említ, sátrakról nem esik szó nála. Ezzel szemben László király törvénykönyve az 1092-iki szabolcsi zsinaton hozott végzésének 36. pontja kiköti, hogy "a királyi udvarból jövő apát vagy szerzetes ne a templomban üdvözölje a királyt, hanem onnan kijőve, annak házában ("domus") vagy sátrában ("tentorium")". Az 1100 körüli első esztergomi zsinat határozatainak egyik cikkelye kimondja: "Senki se merészeljen egyházon kívül, sátorban vagy valamely házban misét mondani vagy hallgatni, csupán a király, vagy a püspök és azok az ispánok, akik olyan sátorral vagy ehhez hasonlóval rendelkeznek, ami kizárólag istentisztelet céljára készült, és ez is csak olyankor, amikor úton vannak". Az 1150-es években Magyarországon járt Abu Hámid a magyar városokat "ázsiai típusú városoknak" írta le. Jurtáink megléte a XII. századig követhető nyomon; erről a Nyugatról jött vendégek csak a legnagyobb tisztelettel nyilatkoztak. III. Béla és Barbarossa Frigyes német császár találkozásakor "Margit királyné, a francia király nővére a császárt nagyszerű művészileg készített sátorral ajándékozta meg, melynek belseje négy szobát képezett, és a legpompásabb bíborszövettel volt borítva".

A nagyállattartó lovas népek jurtája hengerszerű, teje csonkakúp- vagy félgömbalakú, a tető közepén kerek nyílás van. A jurtákat mélyen ásott körcsatorna, azon kívül sánc vette körül. Itt száll ki a füst, de a lyukon világosság is szüremkedik be. Felületén a szél támadó ereje megtörik, oldalt kitér. A jurt közepén állandóan tűz ég, így belső tere télen gyorsan felmelegszik, nyáron pedig, mivel a füstlyukon kimenő meleg levegő helyébe alulról hidegebb áramlik, afféle "légkondicionáló", illetve az egész légteret érintő levegő-kicserélő berendezésnek tekinthető. A jurta anyaga és kialakítása nyáron a forróság, télen pedig a hideg ellen jó védelmet nyújt. A jurt ajtaja az ősi türköknél és a mi őseinknél kelet felé nézett. A viszonylag kis ajtón a küszöböt átlépve csak lehajtott fejjel lehetett közlekedni. Őseink jurtájának berendezésről csak szórványos adataink és analógiáink vannak. Gardizi sok szőnyeget, prémet és brokátot említ. Asztal a jurtákban nemigen volt, mert az étkezés a földön törökülésben egy kerek tál körül történt; az ételeket az elérhetőség megkönnyítése céljából sokszor kis asztal-féle emelvényre tették. Fontos berendezési tárgy volt a nagymennyiségű és minden letakaró szőnyeg, amely a jurta ajtóval szembeni megemelt, alvásra alkalmas részén volt több rétegben egymásra rakva. Az ágyi részen sok párna volt és nemez- vagy szőrmetakarók takarózás céljából. A "koporsó" a tulipánosláda elődje; ebben tartották a kelengyét, a ruhákat és más értékeket. Fontos bútordarab volt a bölcső, ez megelőzte a padot és a magas asztalt. A tűz körül a földön állatbőrök voltak. Bár a "szék" ősi török szó, az első székek méltóságjelző trónusok voltak. A jurtaváz felső lécén akasztókampók helyezkedtek el, amelyre a fegyvereket, nyergeket, szíjakat, szerszámokat és az edényeket akasztották fel. A sátor rúdjára kilenc ősükre emlékeztető ábrát akasztottak, a tulipánosláda fölé pedig a sátrat védő jó szellem ábrázolását helyezték el valamilyen formában. A családfő helye az ajtóval szemben a tűzhely mögött volt; az attól jobbra eső rész a férfiaké, a balra eső a nőké volt. A családfő jobbján ült a megtisztelt vendég. Az "alsóbbrendű" vendégek helye a bejárat közelében, az asszonyok és a felszolgáló cselédek között volt.

- Honfoglalóink ősi szókincséhez tartozik a "ház", "lak", "hajlék", "tető", "ács", "ól", stb., ami azt jelenti, hogy őseink állandó lakóépületek ismeretével költöztek be a Kárpát-medencébe. Al-Bakri a XI. században "a magyarok sátrairól és házairól" emlékezik meg, Ibn Ruszta pedig kupola alakú sátrakról és kerekded kunyhókról" ír. Őseink levédiai és etelközi szálláshelyein a "szaltovói és majacki kultúra" idején négyszögletes alapú épületek, kónikus lakhelyek és ovális alakú házak kerültek napvilágra. A házak falának dőléséből kiszámított magassága 4 méter körüli volt és alapját 60-80 cm-re mélyítették.

A honfoglalást megelőző századokban őseink háza négyszögletes alapú volt. Ilyenek Európa keleti részén is nagyszámban kerültek elő a VIII-X. század közötti időből. Téglaerődítményt emeltettek a kazárok Szarkelben és tudjuk, hogy a kagánok milyen kő-és téglapalotákat emeltettek maguknak és olvasunk "az oguzoknak kőből, fából és nádból épült városa van". A fedeles ház építőanyaga szálfa volt. A Csongrád-felgyői honfoglalás kori telepen árokkal körülvett kerek épületek kerültek elő.

A veremházaknak nevezett földbe mélyített építmények körül teljes a régészek félreértése. Ezek az 1.5 méter mélyen a föld mélyített és 4 méter hosszú téglalap alakú nyeregtetős, náddal, zsuppal fedett építmények az újabb feltárások tükrében nem lakóházak, hanem jégvermek, konyhák, kamrák és kemencék voltak; azokban sohasem laktak. A nádházak - akárcsak a maiak - csak ideiglenes otthonnak számítottak. A sövényfalú ház csak a XIII. században jelenik meg erődítményeknél, nem lakásul szolgáltak. A földfalú ház (izik) rossz kifejezés, ugyanis ezek a házak vályogból készültek; már 1095-ből van ilyenre adatunk. Etelközi tartózkodásunk idejéből az Orosz Évkönyvekből tudjuk, hogy őseink faházakban laktak. Ilyen faház-cölöpöket és fal-beásásokat találtak régészeink pl. Gödöllő Babat-pusztán; ezek mellett voltak gazdasági célú "veremházak" és nyitott karámok is, ami szintén arra bizonyíték, hogy a veremházakat lakás céljaira őseink nem használták. Kőházak már Belső-Ázsiából is kerültek elő többek között a Najma Tolgoj-i lelőhelyről. A borsodi földvár ásatásakor a sánc alatt régészeink leégett X. századi települést tártak fel, ahonnan többek között 5x5 méteres kőház is került elő, amelynek 80 cm-es falát agyagba és habarcsba rakott kövekből készítették és a belső oldalon gondosan elsimították.

- Külön meg kell említenünk a székely házakat, amelyekről Huszka József írta, hogy "a székely ház íves kapuzatával, oszlopos tornácával, sátorforma tetőzetével, füstlyukával, ereszével, a főbejáratot fedő eresz előtti rácsozatával és szigorú szimmetriájával semmiképpen nem illik bele Nyugat-Európa építészeti típusai közé. Eredetét keleten kell keresni, ahonnan a magyarság jött, hozván magával kifejlett kultúrát, sokféle kézművességet, magasfokú fémipart, ötvösöket, házépítőket és az ázsiai letelepült életmód bizonyosságát, a sajátos háztípust… Ha a székely ház eredetét kutatásaink alapján meg akarnók határozni, csak annyit mondhatunk bizonyosat, hogy az nem európai, hogy azt Ázsiából hozták őseink". M. Poléologue a székely házak eredetét a "t'ing" nevezetű kínai építményekig vezeti vissza, "akik szintén gerendás, oszloptornácos, nagytetejű faházat és boltíves kapukat építenek, mint a székelyek".