A honfoglaló magyarok építészete

A honfoglaló magyarság életmódja nagyban meghatározta építészetét, településszerkezetét.

Eleink a IX. és X. században már ismerték a földművelést, már termesztettek növényeket, de még mindig a nomád állattenyésztés volt a meghatározó. Az állatokat az év során mindig friss legelőkre hajtották, így a folyamatos vándorlás során nem építhettek jelentós állandó lakhelyet, ezért a könnyen hordozható jellegzetes nomád sátrakban laktak nyaranta, melyet jurtának is hívnak.

A jurta egy könnyű fa szerkezetű kör alakú sátor. Az oldala rácsos szerkezetű volt, az illesztéseknél bőrökkel fogták össze. A kör átmérőjét, és így a jurta alapterületét úgy lehetett szabályozni, hogy mennyire nyitották szét a rácsot. Az oldalrács, más néven kerege összecsukva kis helyen elfér, így megkönnyíti a szállítást. Miután meghatározták a sátor kerületét a keregét az ajtókerethez rögzítik. Az ajtó a pusztai népeknél a temetkezéseknek megfelelően délnek, vagy kelet felé nézett. Miután a honfoglalás kori sírokban az elhunytak rendszerint arccal kelet felé fekszenek, így valószínű, hogy a magyarok jurtáinak ajtaja is kelet felé nézett. Az ajtónyílást fedhette faajtó vagy nemezlap boríthatta.

A sátor tetejének közepén volt a sátortető-karika, melyet a tetőrudak tartottak. A tetőkarikát villás rudakkal tartották a magasba majd három tetőrúddal az oldalrácshoz rögzítették. Ezután már megtartotta magát, és körben végig hozzá a többi rudat. A tetőrudak kerege felé eső vége lehet hajlított, vagy egyenes. A hajlítottakat tűznél melegítették, majd rudak közé fogták. Az ilyen jurta teteje kupolaszerű. Ez a technikai megoldás valószínűleg a pontosabb illeszkedést, és a jobb vízelvezetést szolgálta. A tetőrudak csatlakozási szöge a ma is használatos jurtáknál a szárazabb területeken kisebb, hiszen itt kevésbé fontos a ritkán hulló kevéske csapadék elvezetése.

 A tetőrudakat az oldalrácshoz bőrökkel kötözték, míg a felső végét a sátortető-karikán kialakított mélyedésekbe illesztették. A tetőkarikán át távozott a füst, és jött be a fény. Nagyobb jurták tetőkarikáját két oszloppal támasztották alá. A nyílás méretét fedővel lehetett szabályozni, melynek sarkairól zsinegek lógtak le. Eső esetén a nyílást szinte teljesen befedték. A tetőkarikát alkotó faszerkezet alakja tájegységenként, illetve nemzetségenként eltérést mutathatott.

A jurtát kívülről nemez borította, ami viszonylag jó szigetelés volt a hideg ellen, de a Kárpát-medence csapadékosabb időjárása mellett már kevésbé alkalmazható. A nemez könnyen megszívja magát vízzel, nyirkos lesz és az élettartama is jelentősen megrövidül.

Belülről szőnyegek borították a falakat, és a padlót. Középen nyílt tűz égett, melyen főztek, és a sátrat fűtötte. Bár jó volt a füstelvezetés, de a kevéske füst ami bent maradt segített, hogy a nemezborítás tovább legyen használható.

 A mai pusztai népeknél ma is szigorú rendben foglalnak helyet az emberek a tűz körül. A bejárattal szemben a családfő foglal helyet a családfő. Jobbján foglalnak helyet a férfiak rangjuknak megfelelő sorrendben, balján a nők oldala van. A fiatal újszülött állatokat rossz idő esetén szintén behozták a sátorba és az ajtó közelében helyezték el őket.

Néprajzi kutatások szerint az ajtó előtt, vagy a szállás bejáratánál egy póznán ló vagy egyéb állat koponyáját helyezték el az ártó szellemek távoltartása végett.

Nyáron a felmelegedés ellen úgy védekeztek, hogy a sátor árnyékos oldalán félrehúzták a nemezborítást, így ott beáramlik a hűvösebb levegő, a melegebb pedig a tetőrésen át távozik. Így egy viszonylag hűs kellemes légáramlás jön létre.

A jurta felállítása, és lebontása a nők dolga volt, akik akár 20 perc alatt elvégezték a műveletet.  Könnyű szerkezetének köszönhetően jól szállítható, és viszonylag kis helyen elfér.

Ezek a nomád sátrak általában a földön álltak, de a történelem során több sztyeppei népnek voltak szekérre rögzített jurtái, így lehetséges, hogy a honfoglaló magyarságnak is voltak ilyen lakóalkalmatosságai.

A magyarok állandó épületei a téli szálláson épültek ebben a korszakban. Télen a nomadizáló közösségek általánosan a folyók közelébe húzódnak, és ott vészelik át a hideg évszakot. Ilyenkor a magyarok is otthagyták jurtáikat és a félig földbevájt házaikba költöztek. A közösség egy része nyáron is a téli száláson maradt, a földművelés jelentős részét ugyanis itt végezték. Az állandó házak két csoportra különülnek el.

Az ősibb kör alaprajzú. A fala alacsony volt, sárral tapasztott vesszősövény alkotta. A tapasztáshoz használt sarat pelyvával keverték. Az alacsony falba tetőrudakat rögzítettek, melyeket fönt összekötöttek, vagy abronccsal fogták össze. A tetőt bőrökkel, nemezzel, vagy náddal fedték be. Zárható füstelvezetőnyílást itt is hagytak a tetőn. Belülről földet hordtak ki, így növelve a belső teret, de a fal mellett padkát hagytak, melyen a holmijukat tárolták, illetve aludtak. A háznak ablaka nem volt, és ajtóként is csak egy, a falon hagyott rés szolgált. A szabad tűz a ház közepén égett. A belső teret egyes feltételezések szerint agyaggal is bevonták. Ez a típus alapvető felépítésében és elrendezésében nagyon hasonlít a jurtákoz, így azok állandó, helyhez kötött változatának is tekinthető.

A másik földbe mélyített hajléktípus alaprajza négyszögletes. A feltárt vermek zöme 100-120cm mély, átlagosan 3-4x4 méteres alapterületű. Falaikat fával, vagy vesszőfonattal bélelték. Igazi fal csak a rövidebbik oldalon volt, hiszen a tető a hosszabbik oldalon a földig ért. Egy közelmúltbeli rekonstrukció során a következő érdekes megfigyelést tették:

 Sokkal gyorsabban és statikai szempontból biztonságosabban tudtak dolgozni úgy, hogy elsőként az ágasfákat ásták le, közéjük illesztették a szelemengerendát, majd vékonyabb ágakkal, náddal befedték a tetőt – tehát felülről építették a házat. Ezt követően fogtak hozzá a lakógödör kiásásához, s az onnan kitermelt földet púpozták rá a tetőre. A szerkezet ily módon egyre stabilabbá vált, s a munka végeztével saját súlyánál fogva megtartotta magát.

A nyeregtető itt sem a gödör szélére támaszkodott, hanem legalább 50centiméterrel kijjebb, miáltal megnövelték az alapterületet. A házakba néha ülőgödröt is készítettek, melybe a lábat lógatva ültek, s a hosszadalmasabb kézimunkákat így kényelmesebben tudták végezni.

A veremházakban már volt kemence, mely az ajtóval szemben lévő valamelyik sarokban kapott helyet. Leginkább agyagból, ritkábban kőből készültek. A kemencét közvetlenül a lakógödör padlójára, vagy annak falába is mélyesztve helyezték el. A jobb hőtartás érdekében az aljukba cserepeket, kavicsokat vagy csontokat tapasztottak. A hamut a kemence elé ásott hamugödörbe húzták ki. Kéménye nem volt ennek a típusú háznak sem, így a füst az ajtón, vagy esetleg az oldalfalon készített nyíláson át távozott.  

A bejárat többnyire a déli oldalon volt, meneteles vagy lépcsős volt. A csapadéktól kinyúló tető óvta.

A néprajzi kutatások szerint ezekbe az épületekbe a férfiak csak fogcsikorgató hidegben húzódtak be, többnyire csak az asszonyok, gyerekek és az idősebbek lakták.

Egyes vélemények szerint a veremházakat kívülről felszíni helységek egészíthették ki, melyre a bizonyos területeken jobban letaposott aljzatból következtetnek.

A Kárpát-medencében a honfoglalás korában már álltak boronaházak, ám ezekben többnyire csak a meghódolt szlávok laktak. A mai ismeretek szerint a boronaház építése a magyarság körében csak az államalapítás után terjedt el.

A házat körülvevő udvart gyakran sövénykerítéssel és vízelvezető árokkal vették körül. Az udvaron kaptak helyet a gabonatároló vermek, a beltérinél jóval nagyobb aszaló-, szárító-, füstölő és sütőkemencék, melyeket tetővel védtek. Itt voltak a külső szabad tűzhelyek is szolgafával.

A falvakban néha csak pár család lakott, de nagyobb porták is előfordultak. A házak egymástól viszonylag távol álltak. A tűzveszélyes mesterségek műhelyei, mint például a kovácsoké, a falu szélén kaptak helyet. A honfoglalás-kori településhálózat a mainál jóval sűrűbb volt. A szomszédos települések a leletek alapján általában 1-2 km-re voltak egymástól, de olykor csak pár száz méter volt köztük a távolság. Ez az eredmény adódhat a település szórt elrendezéséből, vagy állhattak a falvak szegekből, mint az Őrség községei.