|
sztyeppék hajója
2006.06.23. 12:10
Hucul, a sztyeppék hajója
A lovak ősei a sztyeppéken éltek, szabadon nyargalásztak egész életükön át. Mára már kevés sztyeppe maradt, és még kevesebb szabadon nyargalászó ló. Az egyik utolsó ilyen fajta a taki, bárt ma inkább Przewalsky lónak mondják. Ez a ló az ázsiai sztyeppéken honos és nagyon különbözik küllemében az Európában megszokott ló képétől. A lovaktól eltérő kromoszóma-száma ellenére, termékeny utódot ad a lóval keresztezve. Ezek a lovak a Földön élő utolsó igazi vadlovak.
 Marmagassága 120-145 cm között ingadozik, színe sötétpej, sárgás-vörösfakó, barna színezettel. A takik általában szijalt hátúak, néha vállkeresztjük is van. Gyakori a rigószáj és a fecskehas. Rövid felálló sörényük van. Természetes előfordulása ma már kérdéses, de próbálják visszavadítani. Magyarországon Petnezugban van vad állománya. A másik ilyen ősló a tarpán. Ez a ló Kelet-Európában honos. Kicsit alacsonyabb, mint az ázsiai társa, egérszürke- vagy hamuszürke szőrszínű, szíjjalt hátú és rövid, felálló sörényű.
 Ezek a sztyeppék legjellemzőbb lovai. Ennek a két fajtának a leszármazottja a hucul is. (Nemcsak a hucul, hanem az összes mai ló.) őseihez hasonlóan a hucul is egy szívós állat. Magassága 130-145 cm. Színe gyakran őzszín pej, azonban gyakoriak az egérfakó egyedek is.
 Ezután a száraz bevezető után következzen a lényeg, hogy miért is írtam ezeket a dolgokat le: Magyarországon találhatók az eurázsiai sztyeppék utolsó foltjai. A Kárpát-medencétől nyugatra az Alpok hegyein túl már nen ilyen kontinentális az éghajat, nem ilyen sík a terület. Részben emiatt telepedtek le a Honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében. Ez a terület hasonlított leginkább őseik földjére, a nagy Pusztára. Itt, de keletebbre még inkább nagyszükség volt kitartó hátasokra. A honfoglaló magyarok lovai ilyenek voltak, szívósak kemények, gyorsak. Aztán a lovak megmaradtak, de a letelepedés miatt szerepkörük megváltozott. Később a központi területekről kiszorultak ezek az őslovak, hiszen az ország központi részein később inkább az angol telivér és félvér tenyésztését szorgalmazták. Az állam peremterületein azonban megmaradtak a régi lovak, hiszen a mezőgazdasági munkákra, a málhák hordására nem voltak alkalmasak a "flancos" versenylovak, meg nem is bírták a szerény takarmányozást. Aztán egyszercsak újra fölfedezték a fajtát. A kilencvenes évek végén, vagy az ezredforduló táján elkezdett újra divatba jönni a hucul. Egyre többen érdeklődtek e lovak iránt, sokan akartak hucult tartani, az őslovak leszármazottját lovagolni, lovasíjászkodni. Egyre több ember ismerte fel a hucul kisló erényeit, az igénytelenségét, a teherbírását, a tanulékony és mindig segítőkész voltát. Egyre többen ébredtek rá, hogy ez az a ló, ami ideális társ a hétköznapok zűrzavarában, s ha egy huculon lovagolnak, átélhetik azt az érzést, amit akkor érezhettek amikor a honfoglaló magyarok ezen lovak ősein hajóztak keresztül Európán egészen az Atlanti-óceánig.

Felhasznált irodalom: Bodó-Heckel: Lótenyésztők kézikönyve Dr. Mihók Sándor: A póniló Magyar nagylexikon Írta: Varga Réka
| |