Honfoglalás kori viseletek „Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat, és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat… Ezek (a magyarok) szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak, és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak.” (Gardézi) A magyar nép őshazája az Urál előterében, a Volga és a Káma folyók vidékén volt. Innen vándorolt - századokon át - a Kárpát-Medencébe. A vándorlások során a magyarok különféle, magas kultúrával rendelkező népekkel találkoztak, melyek hatással voltak  kézművességük fejlődésére, de ezen hatások ellenére amikor a Kárpát-Medencében letelepedtek, már a többi nép művészetétől jól megkülönböztethető, sajátos művészetet mondhattak magukénak. A honfoglalás kori magyar viseletek meghatározásánál szinte csak sírleletekre támaszkodhatunk, a tárgyakat a föld őrizte meg az utókor számára. (A viseletekre vonatkozóan hiteles, direkt adatunk, azaz korabeli ábrázolásunk, írásos anyagunk nincs. Egyedül az arab Gardizinek voltak utalásai a magyarok brokát ruhájára, és gyöngyökkel díszített fegyverzetére.) Az emlékanyagok nagy része fém, hiszen a fából, textíliából készült tárgyak - nem tudva ellenállni az idő vasfogának – elporladtak. A leletek között találhatók még csonttárgyak is, melyek bizonyítják, hogy az alkalmazott díszítő motívumokat nem kizárólag a fém tárgyakon, hanem más anyagokon is alkalmazták, így feltételezhetően a bőrökön és textileken is. A fenti okokból (források szűkössége miatt) a viseletek bemutatásáról szóló elemzésem többnyire a régészek következtetéseire, feltételezéseire épül. A honfoglalás kori női viselet Az ásatások során, sajnálatos módon csak szórványosan történtek megfigyelések arra vonatkozólag, hogy milyen korú nők sírjaiból származnak a fellelt ékességek, pedig a női viselet jelezte az életkort és a nő társadalmi helyzetét. A női viseletben a legismertebb ruhadarabnak az inget mondhatjuk. Ennek anyaga valószínűleg len vagy kender lehetett, mert régészeink ásatásaik során ilyen, rozsdától átitatott anyagdarabokat találtak. Az ingeket fémveretekkel díszítették, ilyen veretekből álló díszítőrendszereket több változatban is ismerünk. A megfigyelések szerint voltak kettős V alakban felerősített rombusz alakú veretek, melyek bal vagy jobb vállon gombolódó, V kivágású ingnyakat díszítettek. (Sándorfalván is találtak rombusz alakú vereteket, de azokkal feltehetőleg egy balra záródó kaftán szegélyét díszíthették.) A másik közismert ingnyak díszítő tárgytípus a pitykékkel együtt alkalmazott kéttagú csüngő (vagy csüngős veret, csüngős ingnyakdísz, csüngős korong), mely ugyancsak díszíthetett V kivágású nyakat (ilyenkor a pitykesor a kéttagú csüngőkkel párhuzamosan szerepelt), vagy ívelt nyakkivágást. Mindkét esetben a gombolás valamelyik vállon történt. Ívelt ingnyak esetében olyan megoldás is létezett, ahol a nyakat elöl kéttagú csüngők, hátul pitykék vagy kis korongok díszítették. Utóbbi esetben az ingnyak rendszeresen ki volt gombolva.Az ingnyak vagy ingmell díszítésének negyedik variációja a gyöngyökkel való kivarrás, vagy hímzés volt. (Példa erre a tiszamarosi hármas gyöngysor.) A madarasi és az algyői ásatások alkalmával előkerült textilmaradványok együttes vizsgálata során egyértelműen kiderült, hogy a női ingek nyakkivágásának díszítésére szolgáló rombusz alakú veretek, kerek és szögletes pitykék, csüngős díszek minden sora egy-egy textilpántra volt felfűzve egyetlen fonal segítségével, melyet hátul végighúztak a veretek fülében. E veretsorokat külön-külön selyempántra erősítették, és ez utóbbiakat varrták a ruhára. Ebből a technikából azonban az következik, hogy a V alakú díszítménysor létéből nem kell szükségszerűen V kivágású ruhára következtetni. (Nepper Ibolya egyik sárrétudvari rekonstrukciójában, a V alakban feltárt pitykesor a nyakon magasan ívesen záródó ruha mellrészére került. Annak ellenére, hogy e lelet alapján a régészek nagy többsége V alakban kivágott inget rekonstruált volna. Az igaz, hogy a V alakban kivágott ingre elöl nem varrható ívelt veretsor, de a fordítottja már nem: a félköríves ingnyakon lehetnek V alakban felerősített, veretekkel díszített pántok. Tehát a ruhadíszek sírbeli helyzete alapján rekonstruálhatók díszítő rendszerek, de ruhaszabás nem.) Több megfigyelés alapján ugyancsak az ingek díszeiként említhetjük a pántkarpereceket (melyek szolgálhattak a felsőruha – kaftán - ujjának leszorítására is). Voltak sodrott huzalból készült karperecek (néha aranyból, mint a zsennyei kincsben) végeiken egymás felé harapó állatfejekkel, és találtak lapos karpereceket is. A honfoglaló magyar nők felsőruhaként a feltételezések szerint kaftánt viselhettek. A kaftán díszítésére préselt ezüst korongokat vagy nagyméretű csüngős vereteket használtak. A korongok mindig párosan fordultak elő, egy-egy a nyakon, vagy 2-2, 4-4, 6-6 stb. a kaftán elöl párhuzamosan záródó két szárnya szegélyén. A nagyméretű csüngős kaftándíszek a kaftán elején egy vagy két függőleges sorban helyezkedtek el. A fenti díszítőelemek nem funkcionálisak; a kaftán összekapcsolására részben kis bronzgombokat, de leginkább négyzet alakú veretekkel díszített övet használtak. (Érdekes, de utóbbinak csatját még egyetlen sírból sem ismerjük.) De van arra is példa, hogy mellkapoccsal fogták össze a női felsőruhát. A női viseletben az öv valószínűleg nem bírt akkora jelentőséggel, mint a férfiakéban. Rendszerint sarkára fordított négyszögletes veretekből álltak, amelyekről levél alakú, nagyméretű csüngők függtek. Késüket akasztották rá. A viselettörténeti szakirodalom a honfoglaló magyar nők viseletének rendszerint részeként említi a bő szárú nadrágot, bár arra, hogy valóban ezt viselték, semmiféle direkt bizonyítékunk nincs. Feltételezés, hogy ezt a fajta ruhaneműt kellett honfoglalóink lányainak, asszonyainak viselniük, hisz nyergük azonos volt a férfiakéval, s Sarold példájára férfimód ülték meg a lovat. (Kürti Béla régészeti beszámolójában viszont erre két ellenpéldát is említ: afrasiabi freskón a nyeregben oldalt ülve lovagló bugyogós nőket láthatunk, tehát abban is lehet nőiesen lovagolni, e viseleti elem léte nem a nyereghasználat függvénye. A másik forráshely, amely István anyjának erkölcseiről, lovaglási szokásairól ír, éppen a többi nőtől való különbözőségét jellemzi azzal a kitétellel, hogy férfimód üli meg a lovat, tehát a többi nő női módon üli meg.) A „buggyos bugyogót” valószínűleg csizma szárába tűrték. Szintén feltételezés, hogy honfoglalóink puhatalpú csizmát viseltek. Erre az ad alapot, hogy az ásatások során előkerült kengyelek talpa többségében ívelt. Sajnos semmiféle bőrmaradvány nem áll rendelkezésünkre, csak és kizárólag a csizma díszítőelemei, a különféle veretek. A veretekkel díszített csizmát jelen ismeretek szerint kizárólag nők viselték.  A veretek elrendezésére feltételezhetően sokféle, a honfoglalók számára értelmet hordozó díszítési rendszer létezhetett. (Bár általában az a nyilvánvaló, hogy a lábfej formáját követik a veretsorok, de például pontosan a madárláb motívumot sikerült egy röszkei női sír csizmavereteinek rendszerében Trogmayer Ottónak fellelnie.)A csizmákról még annyit lehet tudni, hogy mindenképpen bélelniük kellett, ami a díszítő veretek felerősítési módjából egyenesen következik. Ellenkező esetben - ha a csizmát nem bélelték volna - a veretek hátoldalán lévő nitek felsérthették volna viselőik lábát. Ugyancsak a veretek elhelyezkedéséből lehet következtetni arra is, hogy a csizma térd alá érhetett. Orra valószínűleg elöl felálló, hegyes volt. Elképzelhető, hogy hordtak sarut, ilyenkor a nadrág szárát pántokkal fogták össze. Közismert az elképzelés, miszerint a honfoglaló nők - életkoruktól és családi állapotuktól függően – fejükön pártát vagy főkötőt hordtak. A párta valószínűleg a hajadonság jelképe volt, asszonyok már nem hordhatták. Mivel az ásatások során megfigyelték, hogy azok a korongok, csüngős veretek, amelyek gyakran a nyak környékén fordultak elő, néha a koponyán sorban helyezkedtek el, feltételezhető, hogy   pártát is díszítettek velük. Úgynevezett előpártát Hódmezővásárhely és Sárrétudvari határában, az egész koponyát körülövező pártát Hencidán, kontypártát (illetve annak maradványát) Hajdúdorogon tártak föl. A nők többször is ábrázolt süveg viseletét csak a férfi viselet alapján feltételezhetjük.(Talán az asszonyok ezt hordhatták.) A fejékekről kétfajta dísz is csüngött, melyek a füleket és a melleket takarták. Ezek párosan fordultak elő. Voltak áttört bronzkorongok - ezek mintája nagyon gyakran állat, ritkán palmetta -, melyek feltételezhetően fátyolra voltak varrva, s a füleket takarták, és voltak a pártáról szíjon lecsüngő korongok (mellkorongok), melyek az emlőket fedték. Ezek közül nevezetes a rakamazi korong vizimadarakat karmaiban tartó turullal. Fülbevalót a nők és a férfiak egyaránt viseltek. Néha egy fülbevaló pár egyik darabját az asszony, a másikat a férje viselte, de a díszesebb a nőknek jutott.Jellegzetesek a sorban csüngő, bogyós díszű fülbevalók, de vannak nagyobb, díszített korongok és félhold alakú, áttört és granulációval díszített arany fülbevalók is. Az ujjakon egyszerűbb gyűrűket hordtak. A honfoglalás kori férfi viselet A honfoglaló magyar férfiak ruházata egyszerűbb volt a nőkénél. A viselet legfontosabb darabja a kaftán, vagy köntös (ennek a felsőruhának eredeti neve nem maradt ránk). A rendelkezésünkre álló adatok alapján feltételezhető, hogy ez a ruhadarab gomb nélkül, vagy csak néhány gombbal záródó felsőruha lehetett, amelyet lényegében az öv fogott össze. A kaftán két szárnya elöl úgy hajlott egymásra, hogy a jobb oldali szárny volt felül (balra áthajló kaftán). Az egykori ruha szabásáról a régészek nyomán előkerülő, fémből, csontból vagy más, időtálló anyagból készült gombok, csatok, esetleg díszítő veretek elhelyezkedéséből lehet következtetéseket levonni. A vállon, mellkason nem hordtak díszeket, minden az övön alulra került, mert azok akadályozták volna a lóról hátrafelé való nyilazást.A kaftán anyaga Gardizi tudósítása szerint selyembrokát volt, de minden bizonnyal csak az előkelők kaftánja készült brokátból, a szegényebbeké lenszövetből, kenderből lehetett. Az kevésbé valószínű, hogy vastagabb ványolt gyapjúszövetet (abaposztót, szűrposztót) vagy nemezt használtak volna köntös készítésére, mert a könyökhajlatban meggyűrődő vastag ruhaanyag gátolja a mozgást. A kaftánt övvel fogták össze, melyet veretekkel díszítettek. Az öv a magyar viseletben a szabadság jelképe volt, fogságba eséskor ezt vették le először (utána a sapkát), jelezve, hogy megadják magukat. A másik szempont, amiért az övnek olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy minden használati tárgyat erre akasztottak.Az övnek rangjelző szerep is jutott. Az előkelők selyembrokát kaftánját csillogó arany-, vagy aranyozott ezüstöv fogta össze. Erről csüngött le a tarsoly, a kés, a szablya, az íj, a tegez és a zempléni ásatások során az egyik sírban egy palmettás aranyozott ezüst ivócsészét is találtak. Beszterecen arany övveretet, Karoson ezüstözött arany övvereteket találtak a feltárt sírokban. László Gyula Álmosról készült rajzán látható, hogy a kaftánt összefogó öve kettős. Dienes István az egyik honfoglalás kori sírban megtalálta ezt a kétágú övet: a csatos része az egyik vékony ághoz szolgált, míg az arany vagy aranyozott, ezüst veretekkel sűrűn borított övrésze, áthúzva a deréknál az övön, hosszan lecsüngött. Dísze és rangjelzője volt ez a szabad embernek. Álmos övéről arany peremű ivókürt függ. Az arany ivókürt a szkíta időktől kezdve fejedelmi jelvény volt. (A nagyszentmiklósi aranykincsben is ez jelezte gazdája rangját) A honfoglaló magyar férfiak alsóruhája len- vagy kendervászonból készült, magas, merev nyakú ing lehetett, melyhez buggyos alsónadrágot vettek. Lábukon puha talpú bőrcsizmát viseltek, mely - a nőkével ellentétben - nem volt díszített. Néha a régészek a karokon csuklónál keskeny arany-, vagy ezüst szalagot találtak (a női viseletnél már említett pántkarperecek), amelyek valószínűleg az ing fodrozódó ujját szorították le, s ugyanilyeneket találtak a lábakon is, amelyek a nadrág szárának összefogására szolgálhattak. Fejükre keleti jellegű csúcsos sisakot húztak, amelyről valószínűleg arc- és nyakvédő páncélszövet csüngött le. Hasonló sisakcsúcsot találtak egy gazdag honfoglalás kori sírban Beregszászon. Voltak csúcsos süvegek, melyeknek prémes - néha lehajtható - szegélyük volt. Csúcsuktól ívesen fedték a fejet, úgy, hogy a kardcsapásokat kipenderítették irányukból. Lehet, hogy a fém és a prémes sisakokat egyesítették. Azt nem tudjuk, hogy a sisak alatt lekötötték-e a hajat, de az kiderül az ábrázolásokból, hogy a férfiak borotválták a fejüket, csak a tarkó alatt hagytak hajat, s azt varkocsba fogva viselték. Feltételezhető, hogy a varkocsok számának -1, 2 vagy 3 - is rangjelző szerepe lehetett, vagy törzsenként változott. A sisak levétele az önkéntes meghódolás jelképe volt. A honfoglaló magyar férfiak övének jobb oldalán függött a bőrtarsoly. Ebben őrizték legfontosabb készségeiket, a tűzgyújtáshoz használt acélt, kovát és taplót. Magát a tarsoly bőranyagát bizonyára kicifrázták, majd veretekkel díszítették, végül az időjárás ellen fémlemezekkel védték. (Kresz Mária írásai szerint ezeket a bőr tarsolyokat feltételezhetően rátéttel is díszíthették, ezt a szűcsmunka és a szűcsornamentika régi múltja endedi feltételezni.) Egyetlen tarsoly bőre maradt meg a nevezetes bezerédi 8. sírban. A magyar viseletre rendkívül jellemző tarsolylemezek - melyek többsége nemesfémből készült - a honfoglalás kori ötvösség legszebb művészi alkotásai. A régészeti emlékek között mintegy húsz tarsolylemez található, melynek még az övnél is jelentősebb rangjelző szerepet tulajdonítottak. Ezen leletek között találhatunk egyszerű anyagból öntött darabokat, melyek belső oldala sima, felületük nem díszített, mintázatukat csak a felerősítéshez használt szegecsek képezték, s találunk olyanokat is, melyeket gazdagon díszítettek. A női ruhadíszeken gyakori a totemisztikus vallásra visszavezethető állatábrázolás, mely a világ teremtésétől (rakamazi korong) a törzs állatősén keresztül az embert óvó talizmánszerű állatalakok viselését indokolja, ezzel szemben a férfiak bőrtarsolyát díszítő tarsolylemezeken úgyszólván kivétel nélkül növényi eredetű motívumokat láthatunk. Ilyenek például az égig érő életfa és a palmetta finoman rajzolt, domborított, gyakorta aranyozott háttérrel kiemelt levelei. Ezek a tarsolylemezek sajátosan egyediek, csak a honfoglaló magyarok művészetében találhatók meg. Csakúgy egyediek a hozzájuk csatlakozó ruhadíszek, fegyverek. Néhány motívumból álló mintakincsük sohasem ismétlődik azonos formában, még a kompozícióban is nagy eltéréseket láthatunk.   A fémtárgyakat vasból, bronzból, elektronból, vörösrézből, ezüstből és aranyból készítették. Gyakorta aranyozták az ezüstöt, illetve a bronzot vagy vörösrezet. A kisebb jelentőségű darabokat öntéssel, préseléssel készítették, az igényesebbeket domborították, poncoló tűvel alakították. Valószínűleg ismerték a drágakő befoglalást (ezt sejteni lehet a néhány darabon jelentkező, a követ utánzó fém-megoldásokból). A honfoglalás korának uralkodó díszítő motívuma volt a palmetta, annak számos variációja. Eleinte a sima fémlemezre felülről finom vonalakkal végtelen mintás indahálót véstek, s ennek mezőibe helyezték a palmettákat. Később az indaháló eltűnt, mellőzték a végtelen mintát, s a visszájáról erőteljesen feldomborított palmettákat egy középponti levélcsillag köré helyezték, sugarasan elrendezve. László Gyula egyik könyvében említést tett arra, hogy a fém tárgyakat díszítő motívumok rátétek alkalmazásáról is tanúskodhatnak: „ezek a tenyérnyi nagyságú ezüstlemezek is nagyméretű s nem fémből való környezetre, előzményre utalnak: elsősorban a textíliák világára. Nem pusztán szövött mintákra kell gondolnunk, hanem rátétes munkákra. Erre azért gondolunk, mert palmettáink nagy részének szegélyén keskeny, rovátkolt sávot találunk. Ez világos emléke a nemezrátéteket rögzítő fémfonal-varrásnak.” László Gyula és Kresz Mária észrevételei alapján (utóbbi a bőrtarsolyok rátétes díszítésének lehetőségéről írt) feltételezhető tehát, hogy honfoglalóink ruháik díszítésére nemez- vagy bőr-rátéteket is alkalmaztak, amik még csak tovább színesíthették öltözéküket. Bár honfoglalóink viseletének kutatásánál sok ismeretünk feltételezéseken alapul, az ásatások során előkerült használati tárgyak, ruhadíszítő eszközök is arról tanúskodnak, hogy elődeink viselete valóban nagyon díszes, szép és gazdag lehetett, pont olyan, mint amilyennek egyetlen írásos forrásunkból tudjuk. Összeállította: Tamás Zita - Rosemari Divatiskola 2000. -részlet a szakdolgozatból