Egyélű s kisebb-nagyobb mértékben görbe kard, melynek külső széle van kiélesítve. A Sz. elnevezés már a népvándorlás korában meghonosodott a szlávoknál s az őket környező népeknél. Később a nyugati nyelvekben is mindenfelé elterjedt a szó a görbe kard megjelölésére. A Sz. Magyarország területén legelőbb a népvándorlás korában tünik föl s két változatban fordul elő, egyik a szarmata-hunn, másik az avar Sz. Ezektől különbözik a honfoglaláskori magyar Sz., melyből ez idő szerint Magyarország területéről hat példány ismeretes, u. m.: a nemesócsai, székesfehérvári, tarczali, bezdédi, egyik szolyvai (a másik avar jellegű) s a gombási. Sokkal ritkábbak a középkori magyar Sz. -k. Ezidőszerint eredetiben csupán egy XIV. sz. -beli példányt ismerünk a drezdai kir. Gewehrgalerie keleti fegyver-gyűjteményében. A XVI. sz. elejétől a Sz. -k leginkább Olaszországban, különösen Genovában és Velencében s talán még Milanóban készültek, mely városok a XVI. sz. -ban is ellátták úgy Magyarországot, mint a Keletet Sz. -pengékkel, u. n. fringiákkal (l. o. ); a török uralommal azonban a damaszkusi és más keleti Sz. -k is nagyon elterjedtek nálunk, amelyeknek különösen a magyar Sz. idom további fejlődésére volt nagy befolyásuk. A XVIII. sz. óta az addig egyenes keresztvasat - nyugati behatás alatt - elől mindinkább felhajtották a markolatgombhoz, úgy hogy az 1848-iki huszárkardok már teljesen azonosak a nyugati markolatkosaras lovassági kardokkal.