Hucul, a sztyeppék hajója

A lovak ősei a sztyeppéken éltek, szabadon nyargalásztak egész életükön
át. Mára már kevés sztyeppe maradt, és még kevesebb szabadon nyargalászó
ló. Az egyik utolsó ilyen fajta a taki, bárt ma inkább Przewalsky lónak
mondják. Ez a ló az ázsiai sztyeppéken honos és  nagyon különbözik
küllemében az Európában megszokott ló képétől. A lovaktól eltérő
kromoszóma-száma ellenére, termékeny utódot ad a lóval keresztezve. Ezek a
lovak a Földön élő utolsó igazi vadlovak.

Marmagassága 120-145 cm között ingadozik, színe sötétpej,
sárgás-vörösfakó, barna színezettel. A takik általában szijalt hátúak,
néha vállkeresztjük is van. Gyakori a rigószáj és a fecskehas. Rövid
felálló sörényük van.
Természetes előfordulása ma már kérdéses, de próbálják visszavadítani.
Magyarországon Petnezugban van vad állománya.
A másik ilyen ősló a tarpán. Ez a ló Kelet-Európában honos. Kicsit
alacsonyabb, mint az ázsiai társa, egérszürke- vagy hamuszürke szőrszínű,
szíjjalt hátú és rövid, felálló sörényű.

Ezek a sztyeppék legjellemzőbb lovai.
Ennek a két fajtának a leszármazottja a hucul is. (Nemcsak a hucul, hanem
az összes mai ló.) őseihez hasonlóan a hucul is egy szívós állat.
Magassága 130-145 cm. Színe gyakran őzszín pej,  azonban gyakoriak az
egérfakó egyedek is.

Ezután a száraz bevezető után következzen a lényeg, hogy miért is írtam
ezeket a dolgokat le:
Magyarországon találhatók az eurázsiai sztyeppék utolsó foltjai. A
Kárpát-medencétől nyugatra az Alpok hegyein túl már nen ilyen
kontinentális az éghajat, nem ilyen sík a terület. Részben emiatt
telepedtek le a Honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében. Ez a terület
hasonlított leginkább őseik földjére, a nagy Pusztára. Itt, de keletebbre
még inkább nagyszükség volt kitartó hátasokra. A honfoglaló magyarok lovai
ilyenek voltak, szívósak  kemények, gyorsak.
Aztán a lovak megmaradtak, de a letelepedés miatt szerepkörük
megváltozott. Később a központi területekről kiszorultak ezek az őslovak,
hiszen az ország központi részein később inkább az angol telivér és félvér
tenyésztését szorgalmazták. Az állam peremterületein azonban megmaradtak a
régi lovak, hiszen a mezőgazdasági munkákra, a málhák hordására nem voltak
alkalmasak a "flancos" versenylovak, meg nem is bírták a szerény
takarmányozást.
Aztán egyszercsak újra fölfedezték a fajtát. A kilencvenes évek végén,
vagy az ezredforduló táján elkezdett újra divatba jönni a hucul. Egyre
többen érdeklődtek e lovak iránt, sokan akartak hucult tartani, az
őslovak leszármazottját lovagolni, lovasíjászkodni. Egyre több ember
ismerte fel a hucul kisló erényeit, az igénytelenségét, a teherbírását, a
tanulékony és mindig segítőkész voltát.
Egyre többen ébredtek rá, hogy ez az a ló, ami ideális társ a hétköznapok
zűrzavarában, s ha egy huculon lovagolnak, átélhetik azt az érzést, amit
akkor érezhettek amikor a honfoglaló magyarok ezen lovak ősein hajóztak
keresztül Európán egészen az Atlanti-óceánig.


Felhasznált irodalom:
Bodó-Heckel: Lótenyésztők kézikönyve
Dr. Mihók Sándor: A póniló
Magyar nagylexikon
Írta: Varga Réka