Településtörténeti kutatásaink nyomán kiderült, hogy az István törvényeiben említett katona (miles) réteg leszármazottai a várjobbágyok, a "szent királyjobbágyfiai", ill. "szabadjai" és az egyházi nemes jobbágyok. E harcos jobbágyréteg és a törzsnévvel nevezett falvak lakossága között azonban szoros összefüggés van, mert csak várjobbágyok és velük egyívású lófő székelyek jelölték eredetüket de genere Kürt módján magyar törzsnévvel, de az is megfigyelhető nem egy helyen, hogy azokban a törzsnévvel nevezett Árpád-kori falvakban, amelyeknek társadalmi összetételét ismerjük, mindig jelen volt a harcos jobbágyréteg, többé-kevésbé egyharmad arányban. Ez arra mutat, hogy a törzsnévvel nevezett falvakat a bennük lakó harcos jobbágyságról nevezték, még ha a lakosság többségét a helyi köznép tette is ki. Az a körülmény, hogy egy-egy vidéken különféle törzsi helynevek találhatók, a katonai kíséretnek azzal a sajátosságával függ össze, hogy a néptől idegen, különféle törzsbeli vitézekből verődött össze.

A katonai kíséret letelepítése ilyen módon szorosan összefügg a törzsi helynevek keletkezésével. A ttirzsi helynevek keletkezésének idejéről annyit mondhatunk biztosan, hogy István korában már megvoltak. Az 1009-i veszprémi oklevélben két Kér, a pannonhalmi alapítólevél XI. század eleji toldalékában varsány, a veszprémvölgyi oklevélben Berény falunév szerepel; az utóbbi kettő katonai segédnépek falva.' Ez azt bizonyítja, hogy 1000 előtt keletkeztek. Hozzásegítene datálásukhoz, ha fejedelmi névvel nevezett udvarhelyekhez kapcsoltan találnánk őket. A fejedelmi ' udvarhelyekkel való kapcsolatuk azonban nem állapítható meg egyértelműen. Bár jelentős csoportjuk Árpád és Kurszán téli udvarhelye, Pécs és Őbuda körül fedezhető fel, ezek nem csupán udvarhelyek, hanem várak és váras központok voltak, ahová harcos jobbágyság későbbi odatelepítésével is számolni kell. A vár nélküli w' udvarhelyeket vizsgálva feltűnik, hogy Fajsz két Duna menti és Taksony Duna- és Tisza-parti udvarhelye, valamint a Décse és Devfcse helynevek körül nem találunk tórzsi helyneveket. Ezt a jelenséget megmagyarázza, hogy a fejedelmi udvarhelyeket az uralkodó kíséretével időnként kereste fel, de a kíséret az uralkodóval együtt el is vonult. A fejedelmi kíséretből a jobbágyuraknak megvoltak saját öröklött lakjaik, és ha a tekintélyesebb harcos jobbágyok szállást létesítettek rabszolgáik letelepítésére, nyilván az uruk partvonalán, saját nevükről nevezett szállást hívtak életre. Ilyen lehetett pl. Taksony partvonalán Szalk, amely alighanem a fejedelem 962-ben Itáliába küldött bolgár származású követének, Saleknek a nevét őrzi. Az elhagyott udvarhely védelmére visszamaradt kisszámú vitéz pedig megfért az "orda" körül.

A törzsi helynevek szorosabb kapcsolatot tüntetnek fel a várakkal, nemcsak olyanokkal, amelyek megyeközponttá váltak, mint pl. Komárom, Bars, Nógrád, Bács, Temesvár és Doboka, hanem olyanokkal is, amelyeket István király nem tett vármegye-székhellyé, mint pl. Pécs, Óbuda és Nagyvárad. Ha hozzávesszük, hogy jó okkal XI. század eleji alapításúnak mondható várak, mint pl. Baranya, Csongrád, Vasvár, Abaújvár, Zemplén és Ungvár közelében egyáltalán nem találunk törzsi helyneveket, akkor megállapíthatjuk, hogy a törzsi helynevek keletkezése zömmel megelőzte a szentistváni megyeberendezést. István király korában mindinkább terjedt az olyan várjobbágy-telepítés, amely nem eredményezte törzsi helynév keletkezését; ha már meglevő faluhoz telepítettek várjobbágyokat, a falu nyilván megtartotta régi nevét.

Mikor kezdődtek a vár melléki katonai telepítések?

E tekintetben településtörténeti eszközökkel biztos kronológiát nem tudunk adni. A kettős fejedelemség városias székhelyei, Pécs és Óbuda körül olyan sűrűn fordulnak elő a törzsnevek, hogy ez megengedi X. század eleji keletkezésük feltevését is. A feltevés régészeti oldalról való ellenőrzését Budapest történetének írása kapcsán kíséreltem meg. Buda környékén törzsnévi falu és X. századi lovas harcos sírja azonban csak egy ponton esik egybe, az egykori Óbudaörs feletti oldalban. Ez a magános egybeesés azért sem perdöntő, mert Örs nem is a "hétmagyar", hanem a kabar törzsek közé sorolható.

Régészeink már felfigyeltek rá, hogy az eddig talált "honfoglalás kori" leletek általában nem a magyar törzsnévvel nevezett falvak területén kerültek elő. E tekintetben egy kivétel mutatkozik. Kalandozás kori temető három Keszi nevű faluban került elő: a Nyitra megyei Bánkeszi, a felső Esztergom megyei Bátorkeszi és a Bács megyei Bulkeszi határában. Mivel ezen kívül csak a kabarnak vélhetá Örs (Óbudaörs, újkori szerb néven Orsova), továbbá az al-dunai Orsova és az izmaelita segédnépekkel kapcsolatba, hozható Eszlár (Tiszaeszlár) és Hetény falvakban bukkantak lovas vitézek sírjaira, felmerül a kérdés, hogy a török nevű Keszi törzs nem a magyar törzsszövetség kabarokhoz hasonló nomád törzse volt-e. Németh Gyula azon az alapon, hogy Keszi a hét törzs között sorrendben az utolsó és nevének jelentése törökül ág, rész, darab', a hét magyar törzshöz utoljára csatlakozott török törzsnek tartja.

Ha a bátorkeszi lovas temetá tényleg a keszsk temetkezöhelye volt, s nem a szomszédos Búcs (Bulcsú) vezéri névadójának vitézei temetkeztek ide, akkor itt korhatározó emlékanyag került eló; a jellegzetes palmettás ezüstveretek mellett Berengár, Hugó és Lothár itáliai királyok érmei datálják a X. század derekára, de S végű hajkarikák átvezetik a század második felébe is.

E kérdésben végleges döntést csak a X. századi leletanyag további feltárása és korpuszszert.í közzététele adhat.

Katonai telepítés nem csupán vár őrizetére történt, hanem ellenséges főemberek területének sakkban tartására is.

Ezzel magyarázhatók pl. Komárom megyében a Katapán-nemzetség maradvány szállásbirtokai közé ékelt várjobbágyfalvak, de a Koppány uralmi területét, Somogyot láncszerűen körülvevő törzsnévi helynevek is, amelyekről alább lesz szó. A biztosan Gézá korára helyezhető láncszerű katonai telepítés ezen kívül még egy helyen mutatkozik: a Garam bal partján, mintha a telepítő a nyitrai dukátus keleti határát akarta volna szemmel tartani.

A Géza és lstván "fejedelem" által letelepített harcos jobbágyság a helyi, más törzsbeli lakosság elnyomására és az új rend bevezetésére szolgált. Ebből a szerepből két következtetés vonható le régészeti szempontból: 1. A harcos jobbágyok mint a köznéptől idegen elnyomók nem temetkezhettek a helyi közösség pogány rítusokat őrző temetőjébe. 2, Mint a keresztény rend bevezetésének rendőrei igen korán keresztény módon kellett temetkezniük. Valószínűleg velük indult a templom melletti, ló nélküli temetkezés; itt halottaikat is biztonságban tudhatták esetleges kifosztástól.

` A letelepített harcos jobbágyság és a helyben épült templom kapcsolatára egy sajátos helynévválasztás utal. Vörösberény (Szárberény) a Géza által Koppány ellen telepített láncba illeszkedő "berény" falu' templomát a Szent Mártori zászlaja alatt vívott 997-i győzelem emlékére szentelhették Szent Mártonnak, s így benne korán . megkezdődhetett a templom köré temetkezés. A tömeges templomépítés azonban csak egy-két évtizeddel a Géza kori telepítés után indult, s így a közbeeső időben keletkezhettek a néhány sírból álló, félpogány rítusú, fegyveres temetőkezdemények, amelyekkel a közeli templomok építése után felhagytak, ha éppenséggel a templom nem a vitézek sírjai mellé épült. A Géza kori harcos jobbágyok sírjai bizonyára a sok százados templom körüli temetkezés csonthalmazában vesztek el. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a törzsnévvel nevezett falvak jelentős Géza kori csoportjában, pl. a somogyi Kér pusztán, nem találjuk a fegyveres népelem sírjait.

Ami Géza páncélos fejedelmi seregének vitézeit illeti, ezek régészeti megragadása még nagyobb nehézségekbe fog ütközni, mert a sváb parancsnokok alatt szolgáló, javarészt keresztény vitézek bizonyosan a fejedelmi központok templomaihoz temetkeztek, s ezekről legfeljebb néhány szórványemlék (sisak, sarkantyú, lándzsavég) I, fog tanúskodni. A harcos jobbágyok ellátását ma még pontosan fel nem derített módon szolgacsaládok végezték; feltehető, hogy két szolgacsalád tartott el egy katonacsaládot.

Ilyen eltartás járt ki az egyház közkatonáinak: a falusi plébánosoknak István király korában. 1/3-2/3 arány mutatkozik némely mileslakta falu társadalmi összetételében, és dupla bírság sújtotta a harcos milest a vulgaris közrendűhöz viszonyítva, ami kétszeresen tehetősebb voltát mutatja.

Ami a tulajdonviszonyokat illeti, a harcos jobbágy által élvezett föld ugyanúgy nem ment át saját tulajdonába, mint az őt ellátó szolgacsaládok. Más vlt a helyzet 4 a zsákmányból nyert foglyokkal. Ha a hadvezér az osztozáskor fogolyban is részeltette vitézeit, azok rab cselédeikkel megalapíthatták saját gazdaságukat.

Tény az, hogy Géza korában a harcos jobbágyság földre ültetése és az elemi szükségletekkel való ellátása már megtörtént.

A harcos jobbágyság igényei azonban a létfenntartás biztosításával nem zárultak le, s a vitézi életmód olyan juttatásokat is követelt, ami nélkül a katonai kíséret megtartható nem volt. A könnyű lovas jobbágy igényei viszonylag szerényebbek voltak; lovat saját gazdaságában tartott, bőr- és vászonruházatát családja, ill. cselédei otthon állították elő, az uralkodónak csupán vasfegyverzetről kellett gondoskodnia.

Az íjat mint a vadászat eszközét a honfoglaló magyarság házilag gyártotta, s így készítették azt a X. században is, amire abból következtethetünk, hogy foglalkozásnévvel nevezett íjkészítő falvak nem voltak, csupán a királyi udvar szolgálónépei között találkozunk néhány íjkészítő teleppel.

A magyar íj, mely a közép-ázsiai visszacsapó, ún. reflex-íjak családjába tartozik, több különféle alkatrészből állt, s ezért összetett íjnak is mondják. Alapanyaga rugalmas fa volt, melynek rugalmasságát marhaín ráragasztásával fokozták, az íj középső része és két vége viszont csontlemezekkel volt merevítve. A középső merev rész szolgált fogásra, a két vég pedig a húr beakasztására. A húr kiakasztásakor az íj visszacsapódott ellenkező, nyugalmi állapotú görbületébe.

Bár az íj elkészítése nagy szakértelmet és sok munkát kívánt, a X. századi falusi közösségekben elő tudták állítani. Ezzel szemben az íjhoz való "muníciót", a nyílvessző rombusz vagy félhold alakú vashegyét, valamint a fémfegyvereket csak fegyverkovács tudta elkészíteni. Ezek előállítását fejedelmi szolgálónépek végezték. Mint alább bővebben kitérek rá, a X. században a vaskohászat elsődleges műveletét a szlávul "rednek"-nek nevezett "vasasok" végezték. Ezeket Géza fogta össze két fő T'asvár szervezetbe: Vas és Borsod megyében. A vezérek (törzsfők) körül dolgozó kovácstik türk neve tárkány, magyar neve vasverő volt; szláv nevük vidékenként eltérő volt, Id. a Kovár, Kovács,'Kazinc stb. helyneveket. Működésük színterét az udvarhelyek árnyékában sejthetjük; ilyen lehetett Esztergom Kovácsi nevű elővárosa, melynek temploma alatt X. századi ötvösműhely került elő. Géza korában nőtt meg a szerepe a pajzsgyártó csatároknak; a pajzs ui. a nehéz fegyverzet tartozéka volt.

A magyar lovas fegyvere az íjon és a tegezben tartott nyilakon kívül az acélszablya vagy a kard, a vashegyű lándzsa, ill. a zászlós kopja és a vasfejű fokos vagy a balta volt. Ez a négyféle fegyver azonban együttesen, egy eltemetett lovas felszerelésében nem található meg, és a fegyver megválasztása nyilván rang, etnikum és a vállalkozás céljai szerint változott.

Lándzsahegy honfoglaló sírban ritkán kerül elő, amire a legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy a kopját fejfaként a sírra tűzték. Ha ezzel a lehetőséggel komolyan kell is számolnunk, a zászlós kopja elsősorban a főember fegyvere lehetett - így jelentkezik a nagyszentmiklósi kincs 7. számú korsójának lovasán -, az íj és nyíl pedig a közvitéz fő fegyvere volt, mint az aquileiai altemplom kalandozó vitézt ábrázoló falképén látható. Az íjat kézifegyverként fokos vagy szablya egészítette ki.

Hajlított egyélű szablya vagy egyenes kétélű kard X. századi magyar harcosok sírjában gyakran található, többnyire tegez és négy nyílhegy kíséretében. A kétfajta kard kétféle harcmodor sajátja volt, két eltérő művelődési körhöz tartozott, s ennek megfelelően elterjedése a magyar hadviselésben bekövetkezett változással kapcsolatos. A könnyű, 1 J2 kilós hajlított szablya, melyet lóháton egy kézzel könnyedén lehetett forgatni, a keléti lovas népek jellegzetes fegyvere volt. A magyarok közti általános elterjedtségére mutat, hogy egyszerű kivitelben lovas vitézek sírjában ugyanúgy megtalálható, mint aranyveretekkel díszítve vezéri sírban. A gészterédi sír aranyos szablyája valamelyik Nyírségben szállást tartó Árpád-fi vagy unoka tdlajdona lehetett; föld felett megőrzött változata 1. Endre kincstárából mint "Attila kardja" került a német udvari kincstárba, s ma Bécsben, mint Nagy Károly kardját őrzik.

Az egyenes kétélű kard a nehéz fegyverzetű, sodronypáncélt és sisakot viselő nyugati vitéz fő fegyvere volt. Nagyobb súlya (kb. 1 kg) miatt két kézzel fogva sújtottak vele. Fő előállítási helye a Rajna-vidék volt, de Skandináviában (Gotland, Birka) is készítették.

A magyarok a normannok révén már Etelközben megismerték, de használata csak a X. században kezdett terjedni.

Jeles régészeink fejtették ki, hogy az egyenes kard főleg Géza fejedelmi serege révén vált általánossá. Ha bizonyosra is vehető, hogy Géza újonnan szervezett, nyugati fegyverzetű elit serege ezzel volt felfegyverezve, terjedése nem Géza korától számítható. Számos kalandozás kori sírból került elő egyenes kard (pl. Benepuszta, Kecel, Kunágota, Mohács, Szered), ami annak a következménye, hogy a magyarok a honfoglalás és a győztes harcok, főként a 907-i pozsonyi csata, majd a nyugati kalandozások során több tízezer nyugati kard birtokába jutottak, és ezeket részben eredeti alakjukban megtartották, részben markolatukat 10-15°-kal megdöntve tették a szablyához hasonló súlypontúvá (ilyen kard került elő pl. Bodrogvécsen, Újfehértón, Kiskundorozsmán, Mohácson és a zalai Kálon), de valószínű, hogy hazai kardművesek szablyát is kovácsoltak belölük, falusi vasverők pedig feldarabolták ekevasnak és késnek. Ugyanakkor az államszervezés kori kardleletek Székesfehérvár, Buda és Szeged körül, valamint a Nyírségben jó okkal tulajdoníthatók a Géza és István által felszerelt és letelepített vitézeknek, akik részben a fő helyeket védték, részben a széttelepített kabarok maradékait tartották szemmel.

Géza nagyfejedelem szomszédaihoz hasonlóan nehéz fegyverzetű elit sereget is hozott létre. Ez részben a kelet-európai udvarokban is alkalmazott oroszvarég testőrségb8l, részben sváb lovagokból, részben a szomszédos szláv népek (pl. bolgár "nándorok" és fehér "horvátok") harcosaiból állt. E heterogén fejedelmi sereg parancsnokai a fentebb felsorolt sváb lovagok voltak. Bajor lovagok Géza uralkodása végéig nem jöttek Magyarországra, amit a bajor-magyar ellenségeskedés magyaráz, de az is kétséges, hogy Civakodó Henrik megengedte-e, hogy nagyobb kardszállítmányok érkezzenek Magyarországra a Duna vízi útján, amely mentén ő a magyarolkkal szemben az osztrák őrgrófságot szervezte meg. A birodalom belső ellentétei mindamellett időnként utat nyithattak Salzburgon vagy Passaun keresztül egy-egy svábországi szállítmánynak, más időben a lengyel Meskó közvetíthetett nyugati és északi kardokat.

A nehéz fegyverzetű fejedelmi sereg fenntartása már komoly anyagi erőforrást tételez fel; ezek felszerelésére ui. a szolgálónépek "kapacitása" elégtelen volt. Kitűnő párhuzamot szolgáltat Géza elit seregére Ibrahim ibn Jakub leírása, melyet

965-ben a lengyel Meskó seregéről adott: "Háromezer páncélosa van helyőrségeken [szétosztvaJ ; egy század belőlük annyit ér, mint tíz más század. Ó ezt a legénységet ellátja posztóval, paripával, fegyverrel és mindennel, amire szüksége van." Ibrahim rögtön ezután azt is közli, hogy milyen anyagi erőforrás teszi ezt lehetővé. A fejedelemnek "az általa kivetett kereskedelmi vámokból pénzbevétele van".

Meskó Taksonynak és Gézának volt kortársa, s így a párhuzamos fejlődés bizonyítéka, hogy Meskó gazdasági és hadi reformjai Magyarországon Taksony és Géza uralma alatt jelentek meg.

Géza fő jövedelmi forrása a kereskedókre kivetett vámokon kívül a dési és tordai sóbánya, valamint'a selmeci ezüstbánya haszna lehetett. Emellett számolnunk kell az adóztatásnak azokkal a kezdeti formáival, amelyek a kelet-európai térségben a IX-X. században már elterjedtek. A kazár kagán a volgai bolgárokat ugyanúgy füstönként fizetendő prémadóval sújtotta, mint a kazár függésből felszabadult magyarok a szláv polján, drevlján és szeverján törzseket. Megjegyzendő, hogy a nyestbór (kuna) e térségben a csereeszköz, a pénz szerepét töltötte be. A prémadón kívül a volgai bplgárok házasodáskor az uralkodónak lovat tartoztak adni, továbbá lóval tartoztak szolgálni, ha a fejedelemnek szüksége volt rá. A mongol birodalomban minden nyáj (akolhoz tartozó gazdaság) egy-egy kétéves báránnyal adózott a kagánnak, emellett szükséglet szerint tejelő kancákat és futárlovakat adtak, amelyek használat után a tulajdonoshoz kerültek vissza.

A magyar fejedelemség az új hazában nyestadót vett az erdőlakó szlávoktól, sőt a dömösi összeírásból (1138) kikövetkeztethetően ezt erdőlakó magyarok is fizették. Mivel Magyarországon az állatadó valamilyen formájával is kell számolnunk, arra az archaikus székely viszonyokból következtethetünk; a székelyek a késő középkorban "ökörsütés" címen a király házasságakor és a trónörökös születésekor házanként egy ökörrel adóztak, az ököradó pedig az Árpád-kori lóadó helyébe lépett.

Nagyon valószínű, hogy az önálló gazdaságokat a volgai bolgárokéhoz hasonló adó sújtotta. Kérdés azonban, hogy ezt az adót ki szedte.

Mivel az etelközi kettős fejedelemség a kazár birodalomból vált ki, és a X. század eleji magyar viszonyok közel álltak a volgai bolgár viszonyokhoz, a prém- és állatadóról bizonyosra vehető, hogy a fejedelemséget illette. Árpád és utódai ebben való részesedésüket azáltal is biztosították, hogy az etnikai adót fizető kabarokra és a nyesttel adózó szlávok fő területeire saját családtagjaikat ültették.

Az adózásban magasabb szintet képvisel a dunai bolgároké. Sámuel cár alatt minden önálló gazdaság 1 mérő kölest, 1 mérő gabonát és 1 korsó bort fizetett adóba. Kérdéses, hogy Géza alatt megvoltak-e a feltételek országosan szedett adó bevezetésére, de komoly okkal tehető fel, hogy ilyetén terményadóval kezdődött el az adóztatás. A kora Árpád-kori terményjáradékból következtethetően adó gyanánt a kisállat és a gabona mellett a sör jöhetett leginkább számba.

Ami a vámokat illeti, mongol példák arra engednek következtetni, hogy vámot eleinte azok a vezérek szedtek, akik az egyes folyami partvonalakat birtokolták. Géza központosítása e tekintetben azt eredményezte, hogy a vámokat saját kezébe vette. Intézkedésének ellenhatása nyilvánult meg halála után Ajtony fellépésében, aki a reá bízott marosi folyószakasz vámját magának vindikálta, és ezzel a magyar vezérek "jogait" illetően a kalandozás kori viszonyokat kívánta felújítani.

Forrás: Györffy György: István király és műve, Gondolat, Budapest 1977, 103-109. oldal