10 KÉRDÉS GONDA DÁNIELHEZ:

1)      Mitől hagyományőrző egy hagyományőrző?

   Személy szerint hagyományőrzőnek tekintek mindenkit, aki idejének kisebb-nagyobb részét egy, a múltban gyökeredző mesterség, tevékenység vagy szokás életben tartásának szenteli.

2)      Mikor és hogyan ismerkedtél meg az íjászattal?

   Attól tartok korai emlékeim lassan már a feledés homályába merülnek. Az első játék íjamat még egész kiskoromban kaptam… De komolyra fordítva a szót, az egyetemen, talán másodévben azt mondta egy Németh Csaba nevű évfolyamtársam, hogy ugorjak már le hozzájuk egy kicsit lövöldözni. Gondoltam mit veszíthetek. Leutaztam Szigetcsépre, Csabi kezembe nyomott egy íjat, aztán valahogy megtetszett, hogy néha majdnem eltaláltam a bálát.

3)      Melyik ősmagyar fegyver áll hozzád a legközelebb?

   Mostanában inkább a dobó fegyverek. Ha sorrendet kell felállítanom: legjobban a hajító bárdot, majd a csillagot és legkevésbé a kelevézt kedvelem. A hajító bárd súlyának köszönhetően alkalmas komolyabb erő átvitelére – hatótávolsága vetekszik a kelevézével – sokkal természetes fogás esik rajta, megfelelő markolattal pedig közelharcban is jól alkalmazható, mint szúró, vágó vagy akár zúzó fegyver.

4)      Van e példaképed, és ha igen, kicsoda?

   Tartósan soha nem is volt példaképem. Az ember időnként lelkesedik valakiért, aztán a következő hónapban már másvalaki a követendő példa. Éppen ezért inkább nem árulom el ezen a héten kicsoda (főleg, hogy túl sok anime-t néztem).

5)      Melyik a kedvenc íjtípusod, és mi ennek az oka?

   Igazság szerint több kedvencem is van. Első helyen említeném a Kassai Hiúzt, amelyet lovon még nem volt alkalmam kipróbálni, de gyalogosan minden szempontból kitűnő íj. Dinamikus, fürge jószág, igazi kisragadozó. Felhúzva nagyon szép kettős halom alakot mutat és az sem utolsó szempont, hogy jobban elfér a kocsiban. Mindössze két dologra kell ügyelni: használat közben rendesen meg kell feszíteni, hogy leadja a teljesítményét, és rendeléskor tegyünk rá pár fontot, mivel igen könnyű húzású.

   Ezen kívül, ha számolatlanul lenne pénzem, még nem egy Kassai vagy Grózer íjat beszereznék.

6)      A versenyek előtt napokat gyakorló típus vagy?

   Nem mondhatnám. Kifejezetten a verseny kedvéért nem szeretek készülni. Viszont bármikor szívesen kimegyek a barátokkal beszélgetni és közben célba lőni egy kicsit.

7)      Miképp szántad rá magad, hogy első lovaglásod alkalmával lovasíjászkodj is?

   Ezt a történetet, már sokan ismerik és itt az ideje, hogy végre az én szempontomból is hallják miken mentem keresztül.

   Az egész alatt alapvetően a tapasztalatszerzés hajtott. Ki akartam próbálni milyen is valójában egy lovon ülve újratölteni és lőni. Igazán tanulságos és egyben nagyszerű élmény volt.

   Először is le kell szögeznem, hogy nem tudok lovagolni. Lovas tapasztalataim egy állatkerti póni lovaglásra és egy még régebbi, negyedórás lovon ücsörgésre korlátozódnak. Ennek megfelelően (mivel eddig csak pozitív élményeim voltak) nagyon megörültem a lehetőségnek.

   Amint lóra ültem kiderült, hogy lehetetlenül rövid lábaim vannak, legalábbis annak alapján, hogy Zoli kb. 10 centivel lejjebbre állította a kengyelt, mint, ahol a lábfejem volt. (Ráadásul, ha jól emlékszem előtte ő ült a lovon.) Utólag erre vezetem vissza, hogy bármekkorát is rúgtam szerencsétlen párába nem nagyon reagált rá. Így Rékára hárult az a feladat, hogy felvezető lovasként előttem haladjon.

   Az első két kör régi emlékeket idézett. Zoli szépen kantáron vezette a lovat előbb lépésben, majd futva (haj, szép állatkerti napok). Majd a harmadik körben kezembe került a kormány és rájöttem, hogy hiába kombinálom a rángatást a rúgásokkal, a ló tudja, hogy nem tudom mit csinálok.

   Következett két újabb kör: ügetés, majd vágta. Képzelem a többiek mit szurkoltak, hogy le ne essek. De ők meg azt nem tudják én mit izgultak. Főleg, amikor közölték: a kantárt teljesen el kéne engednem, hogy rendesen haladjunk. Na itt kezdtem kételkedni az épelméjűségükben.

   Aztán kezembe nyomták az íjat és nyilat. Réka számára ekkor vált igazán életveszélyessé a feladata, de megígértem, hogy csak oldalra lövök. Jött néhány kör, ami alatt állítólag a tábla felé lőttem (ez volt az utolsó dolog, amire figyeltem). Majd az egyik körben ismét elpattogott a vessző az íjamról, de valahogy visszaügyeskedtem, mire a pálya utolsó harmadára értünk. Ekkor arra gondoltam, ha más nem esik le, akkor én se fogok és hátra fordultam. A többiek esküsznek rá, komoly realitása volt, hogy a nézők közé lövök. De mivel elkezdtem csúszni oldalra csak néhány kiáltást hallottam, azzal meg nem törődtem. El kellett kapnom a nyerget. Ezzel fejeztük be lovasíjászatot.

   Még egyszer köszönöm Rékának a bizalmat, amiért a hátát mutatta egy kezdő lovasíjásznak; Zolinak, hogy tanácsokat adott; Csabinak és Sanyinak, mert nem futottak el.

8)      A dicsőség visz előre, vagy a félelem húz hátra éles helyzetben?

   Szituációtól függ. Hiszek benne, hogy valahol van egyensúly, és ha a kevésbé fontos dolgokban peches vagyok, cserébe az igazán fontos szituációkban oltári mázlim van. Akik gyakoroltak már velem, tudják, sokkal jobban lövök, mint versenyeken. Ugyanakkor, akikkel vizsgázni is együtt járok, láthatják, hogy elég szerencsés vagyok, ha kell.

9)      Milyen a puszta gyermekeként városban élni?

   Alkalmazkodom. A pusztában és a városban is a helyi viszonyoknak megfelelő fegyvereket hordom maggal, így nem hiszem, hogy bármelyik környezetben életképtelen lennék.

10)    Dobogóra állsz a tavaszi kupán?